Talán kevesen foglalkoznak ezzel a témával, pedig ez világít rá a legtöbb társadalmi baj fő okára.

Az eldologiasodás fogalma 1923-ban bukkant fel a magyar filozófiában, amikor Lukács György megírta Történelem és osztálytudat című tanulmányát. Az ő szavait idézve az alábbi jelentése van az eldologiasodás fogalmának: "Valamely személyek közti kapcsolat dologszerű jelleget ölt." Ez a dologszerűség leginkább az anyagi javak termelésekor jön létre, érződik, amely közvetlen összefüggésben van azzal, hogy a termelés egyre inkább a csereértékért folyik a használati érték helyett. Azaz, egyre inkább piacorientálttá válik az emberek tevékenysége - egyre inkább mások (a piac) vélt igénye kezd dominálni abban, hogy milyen termékeket milyen minőségben állítunk elő termelőként.Tehát nem az, hogy nekünk mi lenne jó - ha mi használnánk azt a dolgot, amit létrehozunk. Hanem az, hogy másoknak mi lenne jó.

Ez a látszólag ártatlan vagy ártalmatlan, sőt, akár pozitívnak is tekinthető folyamat valójában rendkívüli veszélyeket hordoz. Abban a pillanatban, amikor fölmerül az emberben az a gondolat, hogy nekünk mint termelőknek és a fogyasztóknak mások az igényei, elkezd elszakadni a termelő természetes idealizmusa a piacorientált tevékenységtől, a tulajdonképpeni munkavégzéstől, s ezzel megszűnik szabadsága. 

Mert ha szabadok vagyunk, jobban is, rosszabbul is dolgozhatunk, mint akkor, ha piacra termelünk. A piacra termeléssel kapunk egy külső mércét - emelnünk vagy csökkentenünk kell a termék előállítására fordítható energiánkat, figyelmünket. Ez összefüggésben van az ár (a csereérték) kérdésével, amennyiben a kereslet alacsony fizetőképessége arra ösztönöz bennünket, hogy kevesebb energiát (munkát) fordítsunk egy-egy termék előállítására, illetve minél gyorsabban végezzük munkánkat - különben a termékekért kapott vételárból nem tudunk megélni.

Nyilvánvaló, hogy a fogyasztók igényei miatti minőségi differenciálódásból minőségromlás lehet. A művészetek, a könnyűzene esetében a piaci érdekeltség, a show business mint új iparág létrejötte érezhető minőségromlást eredményezett az 1970-es években.

A termelő embert külső kényszerek, korlátok szabályozzák: pl. a fogyasztók fizetőképessége és a vetélytársak árai. A minőségromlás akár tovább is gyűrűzhet - nem a termelő ember hitvány erkölcse miatt, hanem az előbbi tényezők által keletkezett kényszerítő mechanizmusok miatt.

Már az is problematikus, azaz, torzítja az emberi tevékenységet, ha a piaci termelőknek nincs szükségük termelőeszközökre vagy éppen saját termelőeszközökkel termelnek. A helyzet tovább bonyolódik, ha hitelt vettek fel, vagy ha bérlik termelőeszközeiket, vagy ha ők bérmunkások. Mert akkor még több kényszer alatt vannak. Az utóbbi esetben a termelési folyamat célja - a tőke tulajdonosa számára - a profit. Az ember számára saját munkavégző képessége (munkaereje) egy tőle elidegeníthető tárgyként jelenik meg, amit áruba bocsát, amikor részt vállal a piacra történő termelésben. Célja nem lehet más, mint az, hogy ezt a tulajdonát - a munkaerejét - eladja. A piaci helyzettől függ, hogy milyen anyagi feltételekkel (milyen csereértékért) adhatja el a munkaerejét.

Hová vezet mindez?

A művész, a mester figyelme nem szabadon szárnyal a minél tökéletesebb műalkotás (termék), illetve önmaga fejlesztése irányába, mert az előbbiekben felsorolt külső kényszerek eltérítik őt.

Az ember mint öncél megszűnik, tehát a cél többé nem az ember jó közérzete és fejlődése, hanem a piachoz, a termeléshez, a termelőeszközökhöz (a munkaeszközökhöz) való alkalmazkodás, ami az embert megváltoztatja, kifejleszt benne munkavégzési tulajdonságokat pl. monotóniatűrést - s eközben elvesztheti eredeti tulajdonságait, kreativitását, életkedvét.

Az egyén nemcsak a tevékenységhez (munkához) való viszonyában, hanem embertársaihoz való viszonyában is megváltozik. Erre utal az a brit mondás, hogy "Más a barátság - és más az üzlet."

Az emberek egymás közti kapcsolatai üzleti kapcsolatokká válnak - amely üzleti kapcsolatok felülírják az egyéb viselkedési normákat. Pl. egy szegényebb embernek sem adhatom olcsóbban az árumat, illetve, az állam őt is megadóztatja. 

Ha romlik a piaci helyzet, a munkaadó leépíti dolgozóit, akkor is, ha azok a dolgozók szegények, és nem rendelkeznek pénzügyi tartalékokkal. Ha egy termék keresettsége nő - árát emelik, ha keresettsége csökken - árát csökkentik. Ha a piac törvényei működnek, akkor más nem működik, nem hat semmilyen becsületkódex, egyszerűen, ehhez nincs köze hozzá az erkölcsnek, a nem eldologiasodott emberi viszonyoknak.

Kik irányítják a folyamatokat? A jogalkotók (akik, az adóbevételek növelésében érdekeltek), a tőketulajdonosok (akik profitnövelésre törekszenek) és a menedzserek (akik a tőketulajdonosok képviseletére kényszerülnek, s díjazásuk alapján, szintén a profitnövelésben érdekeltek).

A jogalkotást irányító pártok is, a tőketulajdonosok is, a menedzserek is - egymás vetélytársai.

A verseny a legtöbb esetben zéró összegű játék, azaz, nem lehetséges más, csak győztes-vesztes szituáció.

A verseny célja a piac megszerzése vagy megtartása. Az új piaci vetélytárs semmi jót nem jelent a birtokban levőnek (tehát annak, aki most el tudja adni termékeit), mert csak ronthatja a piaci részesedését. Ez a versengés igaz a politikai versenyre is. Annak célja a hatalom megszerzése vagy megtartása. A hatalmon levő számára bármilyen versengés - akár egy tv-vita is - kockázat. A szólásszabadság biztosítása soha nem érdeke annak a hatalmon levőnek, aki nem végzett tökéletes munkát, mert hibáinak kiderülésével veszélybe kerül hatalmon maradása, akár még a megélhetése is.

Ebből akkor se lesz harmonikus együttműködés, ha ezen szereplők mindegyike talpig becsületes, törvénytisztelő állampolgár, ami, persze, utópia.

Ha a társadalom a piaci versenyre épül, amely verseny elvei átterjednek a politikai életre is - akkor a társadalom, lényegében, folyamatos feszültségben, háborúban áll. 

Nevezhetjük kapitalizmusnak, piacgazdaságnak, szociális piacgazdaságnak, liberális vagy illiberális államnak, ha az előbbiekben szóba hozott eldologiasodásra, piaci versenyre épül, akkor a társadalmi rendszer újratermeli a lelki problémákat, az ellentéteket, ellentétben áll a kultúrszocializmus eszméjével.