A Lukács Györgyről szóló konferencia után gondolkodtam el igazán azon, hogy vajon miért nem lett magyarországi folytatása Lukács György társadalomfilozófiájának. Miután belemélyedtem a részletekbe, az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy azért csappant meg az érdeklődés Lukács iránt, mert a marxizmus elveszítette vonzerejét. Tehát, Lukácsnak kár volt saját gondolatainak marxista jellegét hangsúlyoznia, újra és újra önkritikát gyakorolnia, sorsát a visszaszoruló marxizmushoz kötnie. Mivel ma éppen emiatt nem olvassák az írásai

1. A marxizmus mint vallás, erkölcsi tanítás

A marxizmusnak van egy humanistának tekinthető erkölcsi tanítása, kapitalizmuskritikája, amely jelentős részben Marx 1844-es Filozófiai-gazdasági kézirataira épül. Ezen humanista felfogás rokon a reneszánsz humanizmussal, amelynek lényege az ember önrendelkezési joga. Ez az önrendelkezés elsősorban a társadalmi gyakorlat során megvalósuló munkavégzésre vonatkozik, amely során önrendelkezés azért nincs, mert a munkamegosztás állandósul. Tehát, az emberek többsége belerögzül valamilyen munkakörbe, ami megszabja cselekvési, tanulási lehetőségeit. Azaz, korlátozza önrendelkezését. Ezt a helyzetet befolyásolják a tulajdonviszonyok is, a termelőeszközökkel egyáltalán nem rendelkező munkások és munkanélküliek a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai, akiknek a legkevesebb lehetőségük van élni a pályaválasztás, azaz, az önrendelkezés szabadságával. Ezért várta el Marx is, Lukács is, hogy a munkások képviseljék az antikapitalista humanista erkölcsöt, amit osztálytudatnak nevezett el Lukács. Az előbbiek mellett, tehát, a humanista kapitalizmuskritika mellett a marxizmus megpróbált egy teljes világmagyarázatot adni, azaz, a világegyetem keletkezésére, működésére, jövőjére magyarázatot adni. Erre szolgált az ún. dialektikus materializmus és a történelmi materializmus mint a marxista filozófia két fő alkotórésze. Ezen filozófia élesen elhatárolódott a nyíltan idealista vallásoktól és filozófiáktól. De ezzel nemcsak a dialektikus materializmus önmeghatározása történt meg, hanem létrejött egy ideológiai állandóságot szolgáló, dogmatikus szellemi közösség is. Ezen szellemi közösség homogenizálni próbálta a szellemi életet, megakadályozni vagy megbélyegezni az eredeti marxi-engelsi tanítástól eltérő világmagyarázatokat. Ezen dogmatikus szellemi közösség miatt kellett Lukács Györgynek újra és újra önkritikát gyakorolnia. Pl. a Történelem és osztálytudat című tanulmánykötetében szereplő elméletét is emiatt vonta vissza. A visszavonás indokai között szerepel pl. a gazdaság elsődlegessége mint hiteles marxista elv, amihez, utólag, Lukács is ragaszkodni óhajtott. A marxizmus tehát annyiban hasonlított a vallásokra, egyházakra, hogy egy erkölcsi tanítást képviselt, azt terjesztette, valamint homogenitását erőszakkal is védte. Azonban – szemben a hétköznapi értelemben vett vallásokkal – a marxizmus, lényegében, az erkölcs másodlagosságát hirdeti. Azon elméletből következően, hogy a tudat az anyagi világ terméke, valamint abból, hogy a gazdasági alap elsődleges a kultúrával mint felépítménnyel szemben, az következik, hogy az eszme (az idea) gyenge lábakon áll – ki van szolgáltatva más ható tényezőknek. Tehát, a marxizmus mint vallás (mint messianizmus) nem lehet elég idealista, amennyiben az ideákat másodlagosaknak tekinti, beleértve, főként, az erkölcsi ideákat. A monoteista vallásokban sem eléggé önjáróak, nem eléggé függetlenek az ideák, mivelhogy a teremtő joga azokat létrehozni, megváltoztatni, megszüntetni. A teremtő akaratának vannak alárendelve az eszmék is és az ember is. Az idealizmus csak akkor igazán erős, ha független, tehát, ha nincs alárendelve se a gazdasági helyzetnek, se a teremtőnek. Ilyen idealizmust képviselt Szókratész és Platón. Vagy bizonyos szempontból Nyikolaj Bergyajev. A marxizmus akkor lett volna elég idealista, ha soha nem hivatkozott volna a gazdaság elsődlegességére, ezért soha nem legitimálta volna pl. a nagyüzemi termeléssel járó antihumánus társadalmi gyakorlatot sem. A marxizmus történetét végigkíséri az, hogy az elméletre hivatkozó társadalmi gyakorlat sérti az elmélet deklarált céljait. Azaz, miközben a marxizmus az ember önrendelkezésének növelését tűzte ki célul az elméletben, az önrendelkezés korlátozását valósította meg újra és újra a gyakorlatban. Ez nem tekintheti elvi szilárdságnak. Ez nem tekinthető idealizmusnak, ez nem értékracionális cselekvés, hanem célracionális cselekvés, azaz, pragmatizmus. A marxisták újra és újra elszakadtak eredeti idealizmusuktól, pragmatistaként viselkedtek (mint Machiavelli), s emiatt a kialakuló imázsuk teljesen más lett, mint az önképük. A nem marxisták nem az önrendelkezés híveinek, hanem éppen ellenkezőleg, az emberi önrendelkezés ellenfeleinek kezdték tekinteni a marxistákat. Ezért léptek fel ellene, és ezért rombolták le az objektív szocializmust.

2. A marxizmus mint tudomány

Amint Karl Popper kimutatta, a marxizmus mint tudomány nem eléggé megalapozott. Ezen meg nem alapozottság azt jelenti, hogy nem vezethető vissza megfigyelési tételekre, illetve nem enged teret a cáfoló tényeknek. Végsősoron, semmi meglepő nincs egy ilyen állításban, hiszen köztudott, hogy a marxizmus a világ fejlődéstörvényeit nem a természeti és történelmi tényekből, hanem Hegel filozófiájából építette fel. Azaz, egyszerűen, Marx és Engels számára igaznak tűntek Hegel elméletei a világ felépítéséről, amely elméletek, egyébként, rendkívül önkényesek, s pl. a világ minden szféráját hármas kategóriákban írják le. Pl. egy ilyen hármas a logika, a természetfilozófia és a szellem filozófiája. Nyilván, önkényes ez a kategorizálás, hiszen nemcsak 3 kategóriában lehet láttatni a világot, s pl. az élettelen természetnek, valószínűleg, kevesebb köze van az élő természethez, mint az élő természetnek a szellem filozófiájához, a logika pedig vitatható módon része a világnak. Ilyen alapon akár 4 kategóriánk is lehetne pl. élettelen világ,növényi világ, állati világ, emberi társadalom.

A hegeli filozófiában felfedezhető az Adam Smith-féle automatizmusban (más szóval, az isteni gondviselésben) való hit, amelyet Hegel az ész cseleként értelmez, s amely felfogás leveszi az egyes ember válláról a többi ember iránti felelősségvállalás terhét, amennyiben a dolgok jóra fordulását sugallja az egymásnak feszülő emberi akaratok eredőjeként. A véletlen és a szükségszerűség hegeli „dialektikája” lényegi változtatás nélkül került át a marxizmusba, miközben nem felel meg az elégséges alap feltételének, nem verifikálható, nem tudumányos.

A marxizmusról maguk a marxisták azt feltételezik, hogy az ún. történelmi materializmus kiküszöbölt minden szubjektivizmust, azaz, tudománytalanságot, feltárva kivétel nélkül valamennyi eszmének és valamennyi különböző tendenciának az anyagi termelőerők állapotában rejlő gyökereit. Bibó István ezt a felfogást bírálva írta: „Jellemző, hogy milyen nagy szerepük van a marxista valóságmagyarázóknál az olyan képeknek, melyek a valóságról való valamilyen állítást a valóság megragadása és megkérdezése helyett hasonlattal intézik el. Ilyen kép az al- és felépítmény elmélete, a leggyengébb ponton elszakadó lánc képe.”

A gazdasági alap által meghatározott felépítményről szóló felfogást (főként annak Buharin által felvázolt változatát) a marxistaként besorolt Antonio Gramsci is bírálta. Gramsci elutasította a politikai trendváltásoknak a gazdasági alapra való visszavezethetőségét. Gramsci szerint egymástól nagyrészt független szférákban zajlik a társadalom élete, amely autonóm létezés eltérő küzdőtereket jelent. Tehát, egy társadalomnak (egy országnak) van egy viszonylag jól elkülöníthető gazdasági élete, politikai élete, valamint civil élete. A civil életbe tartozik pl. a kultúra. Mindegyik szférában külön-külön folyik valamilyen hatalmi harc, piacszerzési, befolyásszerzési folyamat. Ezen harcok, folyamatok aktuális eredményei nem feltétlenül állnak egymással összefüggésben, azaz, egy művészi irányzat, pl. impresszionizmus elterjedése nem feltétlenül áll összefüggésben a gazdasági életben zajló folyamatokkal vagy éppen a pártküzdelmekkel. Ami nem zárja ki, hogy alkalmanként lehetnek ilyen hatások, összefüggések. A marxizmussal mint modellel az a probléma, hogy „előre tudja”, hogy lennie kell ilyen összefüggéseknek.

A marxisták sok esetben nem tudományos érveléssel, hanem megbélyegzéssel, kirekesztéssel reagálnak a marxizmus egyes tételeit megkérdőjelezők írásaira. Pl. Lukács Györgyöt egy időben „revizionistának” tekintették.

H. Szilágyi István így mutatja be a marxizmus önlegitimációját, tehát azt az érvelést, amellyel a marxisták visszautasítják a tudományos bizonyítás elvárását:

„A »burzsoá« tudós hiába vizsgálja a tényeket a marxizmus »totális« víziója nélkül, a tényekre való hivatkozás merő empiricizmus marad, márpedig az »a burzsoázia ideológiája«.

A marxisták tehát azzal érveltek, hogy vitapartnerüket vagy vitapartnerük szellemiségét megcímkézték (revizionizmusként vagy burzsoó ideológiaként), s ezzel eleve kizárták, hogy igazat adhassanak neki, illetve egyáltalán elgondolkodjanak az érvein.

A marxizmus mint mozgalom ezzel a felfogásával akadályozta az érdemi vitát, azaz, a tudományosságot.

Jobb esetben csak érzelmi kódolás történik, rosszabb esetben viszont teljes elzárkózás a megbélyegzett filozófussal, gondolkodóval való párbeszédtől.

Azaz, a marxizmusban mint szellemiségben belekerült, bele lett kódolva a dogmatizmus – amely dogmatizmus rokonítható a katolikus egyház dogmatizmusával.

Miközben magában a világot ábrázoló modellben is lehetnek hasonlóságok.

A római katolikus egyháznak a Szentháromsággal kapcsolatos érveléséhez hasonlítható „tudományos színvonalú” Hegel érvelése, elmélete a szellem tárgyiasulásáról és magára találásáról, amely felfogás igazságtartalma kb. annyi, hogy akár ehhez hasonló folyamatok is előfordulhatnak, tehát pl. a szellemi képességekkel bíró lény létrehoz valamit – ez az tárgyiasulás (az első emberpár vagy a Fiú megjelenése) -, majd a létrehozott dolog egyre tökéletesebb lesz, egyre inkább hasonlít a létrehozójára (ami a Szentlélek elterjedésével és kiteljesedésével, illetve a tudományos fejlődéssel analóg). Az iskolai nevelés is tekinthető tárgyiasulásnak, külsővé válási folyamatnak (objektivációnak), vagy akár a számítástechnika, a robottechnika fejlődése is. Azaz, találunk példát, amelyre látszólag illik a hegeli modell. Viszont az egyedi dolgok általánosítása, az indukció csak addig tudományos, amíg nincs ellenpélda. Márpedig könnyű találni ellenpéldákat, tehát olyan folyamatokat, amelyek nem az előbb felvázolt hegeli „dialektika” szerint működnek. Tehát nem arról van szó, hogy nincs olyanra példa, amiről Hegel vagy a marxista Engels írt, hanem arról, hogy ezek a jelenségek nem általánosíthatók, nemcsak így történnek a dolgok. Nem minden élettelen anyagból lesz élet (szerves anyag), illetve nem minden élőből lesz értelmes élet (pl. a növényekből nem lesz). A frankfurti iskolához tartozó Adorno joggal utasította el Hegel totalitásigényét, amely a marxizmus totalitásigényének elutasítását is jelenti.

A marxizmus története azért szomorú, mert amiatt, hogy a marxisták hosszú ideig elzárkóztak a nyílt tudományos vitától, egy olyan imázsuk lett, őket úgy bélyegezték meg, mint tudományos vitára alkalmatlan dogmatikus filozófusokat. Aminek az lett a következménye, hogy a politikai-hatalmi erőviszonyok módosulása következtében manapság sokan még akkor se hallgatnak végig egy marxistát, ha éppenséggel tudományosan igazolható állítást szeretne megvitatni a közéleti szereplőkkel.