A Lukács Györgyről szóló konferencia után gondolkodtam el igazán azon, hogy vajon miért nem lett magyarországi folytatása Lukács György társadalomfilozófiájának. Miután belemélyedtem a részletekbe, az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy azért csappant meg az érdeklődés Lukács iránt, mert a marxizmus elveszítette vonzerejét. Tehát, Lukácsnak kár volt saját gondolatainak marxista jellegét hangsúlyoznia, újra és újra önkritikát gyakorolnia, sorsát a visszaszoruló marxizmushoz kötnie. Mivel ma éppen emiatt nem olvassák az írásai

1. A marxizmus mint vallás, erkölcsi tanítás

A marxizmusnak van egy humanistának tekinthető erkölcsi tanítása, kapitalizmuskritikája, amely jelentős részben Marx 1844-es Filozófiai-gazdasági kézirataira épül. Ezen humanista felfogás rokon a reneszánsz humanizmussal, amelynek lényege az ember önrendelkezési joga. Ez az önrendelkezés elsősorban a társadalmi gyakorlat során megvalósuló munkavégzésre vonatkozik, amely során önrendelkezés azért nincs, mert a munkamegosztás állandósul. Tehát, az emberek többsége belerögzül valamilyen munkakörbe, ami megszabja cselekvési, tanulási lehetőségeit. Azaz, korlátozza önrendelkezését. Ezt a helyzetet befolyásolják a tulajdonviszonyok is, a termelőeszközökkel egyáltalán nem rendelkező munkások és munkanélküliek a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai, akiknek a legkevesebb lehetőségük van élni a pályaválasztás, azaz, az önrendelkezés szabadságával. Ezért várta el Marx is, Lukács is, hogy a munkások képviseljék az antikapitalista humanista erkölcsöt, amit osztálytudatnak nevezett el Lukács. Az előbbiek mellett, tehát, a humanista kapitalizmuskritika mellett a marxizmus megpróbált egy teljes világmagyarázatot adni, azaz, a világegyetem keletkezésére, működésére, jövőjére magyarázatot adni. Erre szolgált az ún. dialektikus materializmus és a történelmi materializmus mint a marxista filozófia két fő alkotórésze. Ezen filozófia élesen elhatárolódott a nyíltan idealista vallásoktól és filozófiáktól. De ezzel nemcsak a dialektikus materializmus önmeghatározása történt meg, hanem létrejött egy ideológiai állandóságot szolgáló, dogmatikus szellemi közösség is. Ezen szellemi közösség homogenizálni próbálta a szellemi életet, megakadályozni vagy megbélyegezni az eredeti marxi-engelsi tanítástól eltérő világmagyarázatokat. Ezen dogmatikus szellemi közösség miatt kellett Lukács Györgynek újra és újra önkritikát gyakorolnia. Pl. a Történelem és osztálytudat című tanulmánykötetében szereplő elméletét is emiatt vonta vissza. A visszavonás indokai között szerepel pl. a gazdaság elsődlegessége mint hiteles marxista elv, amihez, utólag, Lukács is ragaszkodni óhajtott. A marxizmus tehát annyiban hasonlított a vallásokra, egyházakra, hogy egy erkölcsi tanítást képviselt, azt terjesztette, valamint homogenitását erőszakkal is védte. Azonban – szemben a hétköznapi értelemben vett vallásokkal – a marxizmus, lényegében, az erkölcs másodlagosságát hirdeti. Azon elméletből következően, hogy a tudat az anyagi világ terméke, valamint abból, hogy a gazdasági alap elsődleges a kultúrával mint felépítménnyel szemben, az következik, hogy az eszme (az idea) gyenge lábakon áll – ki van szolgáltatva más ható tényezőknek. Tehát, a marxizmus mint vallás (mint messianizmus) nem lehet elég idealista, amennyiben az ideákat másodlagosaknak tekinti, beleértve, főként, az erkölcsi ideákat. A monoteista vallásokban sem eléggé önjáróak, nem eléggé függetlenek az ideák, mivelhogy a teremtő joga azokat létrehozni, megváltoztatni, megszüntetni. A teremtő akaratának vannak alárendelve az eszmék is és az ember is. Az idealizmus csak akkor igazán erős, ha független, tehát, ha nincs alárendelve se a gazdasági helyzetnek, se a teremtőnek. Ilyen idealizmust képviselt Szókratész és Platón. Vagy bizonyos szempontból Nyikolaj Bergyajev. A marxizmus akkor lett volna elég idealista, ha soha nem hivatkozott volna a gazdaság elsődlegességére, ezért soha nem legitimálta volna pl. a nagyüzemi termeléssel járó antihumánus társadalmi gyakorlatot sem. A marxizmus történetét végigkíséri az, hogy az elméletre hivatkozó társadalmi gyakorlat sérti az elmélet deklarált céljait. Azaz, miközben a marxizmus az ember önrendelkezésének növelését tűzte ki célul az elméletben, az önrendelkezés korlátozását valósította meg újra és újra a gyakorlatban. Ez nem tekintheti elvi szilárdságnak. Ez nem tekinthető idealizmusnak, ez nem értékracionális cselekvés, hanem célracionális cselekvés, azaz, pragmatizmus. A marxisták újra és újra elszakadtak eredeti idealizmusuktól, pragmatistaként viselkedtek (mint Machiavelli), s emiatt a kialakuló imázsuk teljesen más lett, mint az önképük. A nem marxisták nem az önrendelkezés híveinek, hanem éppen ellenkezőleg, az emberi önrendelkezés ellenfeleinek kezdték tekinteni a marxistákat. Ezért léptek fel ellene, és ezért rombolták le az objektív szocializmust.

2. A marxizmus mint tudomány

Amint Karl Popper kimutatta, a marxizmus mint tudomány nem eléggé megalapozott. Ezen meg nem alapozottság azt jelenti, hogy nem vezethető vissza megfigyelési tételekre, illetve nem enged teret a cáfoló tényeknek. Végsősoron, semmi meglepő nincs egy ilyen állításban, hiszen köztudott, hogy a marxizmus a világ fejlődéstörvényeit nem a természeti és történelmi tényekből, hanem Hegel filozófiájából építette fel. Azaz, egyszerűen, Marx és Engels számára igaznak tűntek Hegel elméletei a világ felépítéséről, amely elméletek, egyébként, rendkívül önkényesek, s pl. a világ minden szféráját hármas kategóriákban írják le. Pl. egy ilyen hármas a logika, a természetfilozófia és a szellem filozófiája. Nyilván, önkényes ez a kategorizálás, hiszen nemcsak 3 kategóriában lehet láttatni a világot, s pl. az élettelen természetnek, valószínűleg, kevesebb köze van az élő természethez, mint az élő természetnek a szellem filozófiájához, a logika pedig vitatható módon része a világnak. Ilyen alapon akár 4 kategóriánk is lehetne pl. élettelen világ,növényi világ, állati világ, emberi társadalom.

A hegeli filozófiában felfedezhető az Adam Smith-féle automatizmusban (más szóval, az isteni gondviselésben) való hit, amelyet Hegel az ész cseleként értelmez, s amely felfogás leveszi az egyes ember válláról a többi ember iránti felelősségvállalás terhét, amennyiben a dolgok jóra fordulását sugallja az egymásnak feszülő emberi akaratok eredőjeként. A véletlen és a szükségszerűség hegeli „dialektikája” lényegi változtatás nélkül került át a marxizmusba, miközben nem felel meg az elégséges alap feltételének, nem verifikálható, nem tudumányos.

A marxizmusról maguk a marxisták azt feltételezik, hogy az ún. történelmi materializmus kiküszöbölt minden szubjektivizmust, azaz, tudománytalanságot, feltárva kivétel nélkül valamennyi eszmének és valamennyi különböző tendenciának az anyagi termelőerők állapotában rejlő gyökereit. Bibó István ezt a felfogást bírálva írta: „Jellemző, hogy milyen nagy szerepük van a marxista valóságmagyarázóknál az olyan képeknek, melyek a valóságról való valamilyen állítást a valóság megragadása és megkérdezése helyett hasonlattal intézik el. Ilyen kép az al- és felépítmény elmélete, a leggyengébb ponton elszakadó lánc képe.”

A gazdasági alap által meghatározott felépítményről szóló felfogást (főként annak Buharin által felvázolt változatát) a marxistaként besorolt Antonio Gramsci is bírálta. Gramsci elutasította a politikai trendváltásoknak a gazdasági alapra való visszavezethetőségét. Gramsci szerint egymástól nagyrészt független szférákban zajlik a társadalom élete, amely autonóm létezés eltérő küzdőtereket jelent. Tehát, egy társadalomnak (egy országnak) van egy viszonylag jól elkülöníthető gazdasági élete, politikai élete, valamint civil élete. A civil életbe tartozik pl. a kultúra. Mindegyik szférában külön-külön folyik valamilyen hatalmi harc, piacszerzési, befolyásszerzési folyamat. Ezen harcok, folyamatok aktuális eredményei nem feltétlenül állnak egymással összefüggésben, azaz, egy művészi irányzat, pl. impresszionizmus elterjedése nem feltétlenül áll összefüggésben a gazdasági életben zajló folyamatokkal vagy éppen a pártküzdelmekkel. Ami nem zárja ki, hogy alkalmanként lehetnek ilyen hatások, összefüggések. A marxizmussal mint modellel az a probléma, hogy „előre tudja”, hogy lennie kell ilyen összefüggéseknek.

A marxisták sok esetben nem tudományos érveléssel, hanem megbélyegzéssel, kirekesztéssel reagálnak a marxizmus egyes tételeit megkérdőjelezők írásaira. Pl. Lukács Györgyöt egy időben „revizionistának” tekintették.

H. Szilágyi István így mutatja be a marxizmus önlegitimációját, tehát azt az érvelést, amellyel a marxisták visszautasítják a tudományos bizonyítás elvárását:

„A »burzsoá« tudós hiába vizsgálja a tényeket a marxizmus »totális« víziója nélkül, a tényekre való hivatkozás merő empiricizmus marad, márpedig az »a burzsoázia ideológiája«.

A marxisták tehát azzal érveltek, hogy vitapartnerüket vagy vitapartnerük szellemiségét megcímkézték (revizionizmusként vagy burzsoó ideológiaként), s ezzel eleve kizárták, hogy igazat adhassanak neki, illetve egyáltalán elgondolkodjanak az érvein.

A marxizmus mint mozgalom ezzel a felfogásával akadályozta az érdemi vitát, azaz, a tudományosságot.

Jobb esetben csak érzelmi kódolás történik, rosszabb esetben viszont teljes elzárkózás a megbélyegzett filozófussal, gondolkodóval való párbeszédtől.

Azaz, a marxizmusban mint szellemiségben belekerült, bele lett kódolva a dogmatizmus – amely dogmatizmus rokonítható a katolikus egyház dogmatizmusával.

Miközben magában a világot ábrázoló modellben is lehetnek hasonlóságok.

A római katolikus egyháznak a Szentháromsággal kapcsolatos érveléséhez hasonlítható „tudományos színvonalú” Hegel érvelése, elmélete a szellem tárgyiasulásáról és magára találásáról, amely felfogás igazságtartalma kb. annyi, hogy akár ehhez hasonló folyamatok is előfordulhatnak, tehát pl. a szellemi képességekkel bíró lény létrehoz valamit – ez az tárgyiasulás (az első emberpár vagy a Fiú megjelenése) -, majd a létrehozott dolog egyre tökéletesebb lesz, egyre inkább hasonlít a létrehozójára (ami a Szentlélek elterjedésével és kiteljesedésével, illetve a tudományos fejlődéssel analóg). Az iskolai nevelés is tekinthető tárgyiasulásnak, külsővé válási folyamatnak (objektivációnak), vagy akár a számítástechnika, a robottechnika fejlődése is. Azaz, találunk példát, amelyre látszólag illik a hegeli modell. Viszont az egyedi dolgok általánosítása, az indukció csak addig tudományos, amíg nincs ellenpélda. Márpedig könnyű találni ellenpéldákat, tehát olyan folyamatokat, amelyek nem az előbb felvázolt hegeli „dialektika” szerint működnek. Tehát nem arról van szó, hogy nincs olyanra példa, amiről Hegel vagy a marxista Engels írt, hanem arról, hogy ezek a jelenségek nem általánosíthatók, nemcsak így történnek a dolgok. Nem minden élettelen anyagból lesz élet (szerves anyag), illetve nem minden élőből lesz értelmes élet (pl. a növényekből nem lesz). A frankfurti iskolához tartozó Adorno joggal utasította el Hegel totalitásigényét, amely a marxizmus totalitásigényének elutasítását is jelenti.

A marxizmus története azért szomorú, mert amiatt, hogy a marxisták hosszú ideig elzárkóztak a nyílt tudományos vitától, egy olyan imázsuk lett, őket úgy bélyegezték meg, mint tudományos vitára alkalmatlan dogmatikus filozófusokat. Aminek az lett a következménye, hogy a politikai-hatalmi erőviszonyok módosulása következtében manapság sokan még akkor se hallgatnak végig egy marxistát, ha éppenséggel tudományosan igazolható állítást szeretne megvitatni a közéleti szereplőkkel.

1. A posztmodern megközelítés

Jean-Francois Lyotard abban látta a világhelyzet és a filozófia helyzetének lényegét, hogy a nagy narratívák (a korábbi világmagyarázatok) érvénytelenek, s ezt a véleményét azzal magyarázta, hogy eleve képtelenség áttekinteni a tudományokban és a tudományosnak nem tekinthető szférákban felhalmozódó ismereteket.

Jürgen Habermas kidolgozta a kommunikatív cselekvés, s azon belül az ideális beszédhelyzet elméletét, majd kijelentette, hogy mindezen ideáknak általános gyakorlati megvalósítása irreális - a gazdasági döntések összetettsége miatt.

Heller Ágnes idioszinkráziának nevezte azt, hogy a filozófia már nem iskolaalapító.

Richard Rorty szerint a filozófusok csak technikai problémákkal foglalkoznak a 2. vh. után.   

 Az előzőekben felsorolt, magukat posztmodernként minősítő vagy rájuk hivatkozó filozófusok szemléletének lényege: az interdiszciplináris népművelés mint közéleti funkció feladása - annak vélt összetettsége, nehézsége miatt.

S ezután mivel kellene foglalkozniuk a filozófusoknak? Se etikának, se jogelméletnek (politikának), se tudománynak, se művészetnek nem tekinthető filozofálással, azaz más “szakmákhoz” tartozókat nem érintő, nem érdeklő elmélkedésekkel - amelyekért pályázati pénzeket kaphatnak?

2. Hajdani és mai antitézisek

A posztmodern korszakot meg nem érő Antonio Gramsci és azt aggastyánként megérő Lukács György éppen ezt a megközelítést kifogásolták a burzsoá kultúrában, amely kultúrában a vallás és a tömegkultúra dominanciája szorítja ki a közéletből (a kultúrából) a totális realizmust és az organikus értelmiségi (azaz, az interdiszciplináris népművelés) funkcióját. Lukács György és Edmund Husserl éppen ezért az ismeretelméleti pesszimizmusért, redukcióért támadták a neokantiánusokat és a neopozitivistákat.

Azonban, a posztmodern korszakban hiányoznak a nyílt antitézisek!

Illetve, csak politikai antitézisek jelentkeznek - keresztény, konzervatív vagy nép-nemzeti fedőnévvel ellátott ideológiák, amelyek pl. a hippik túlzott kábítószer-fogyasztását célpontként kiszemelve határolódnak el a posztmodern szemlélettől és hirdetik a kétezer éves keresztény világnézet egyedüli érvényességét. Az iszlám is egy antitézise a posztmodernnek.

3. A felvilágosodás visszafordíthatósága

Az előbbiekben felvázolt alternatívák arra világítanak rá, hogy a felvilágosodásnak az a lényegi vonása, amely az ész győzelmébe vetett hitet jelenti, nemcsak meggyengült, hanem vissza is fordult. Azaz, nemcsak abban nem hisznek (egyes konzervatívok), hogy nem lehet továbbhaladni az ész győzelme és más eszmék (pl. szabadság, egyenlőség). felé, hanem abban sem, hogy egyáltalán érdemes volt eltávolodni a vallási dogmáktól. Tehát, az európai keresztény konzervatívok vagy keresztény fundamentalisták, lényegében az iszlám teokratikus állam felfogásával analóg nagy narratívával rendelkeznek. Amely narratíva éppen a felvilágosodást, a tanulást hibáztatja a társadalmi bajokért.

4. Hol került porszem a gépezetbe?

A felvilágosodás két fő irányban haladt: a vallásokat a magánéletbe visszaszorító szekularizáció és a vallásokat mint hamis ideológiákat megbélyegző történelmi materializmus (marxizmus) irányában. Az előző felszínesen kritizálta a vallásokat, nem tért ki azok káros (tudományellenes, népművelés-ellenes) törekvéseire - ennélfogva hagyta azokat a törekvéseit újratermelődni. A másik, a történelmi materializmus pedig túlzásba vitte az ideológiai harcot, amely túlzásokkal vallásellenes dogmatizmust, egy új inkvizíciót (ideológiai rendőrséget) működtetett.

Mivel az ember közösségi lény, s mint közösségi lény, tudásának nagy része a mások iránti bizalomra épül, ki van téve annak a veszélynek, hogy tisztán látása, szellemi autonómiája amiatt torzul, hogy ő valamilyen közösséghez (egyházhoz, párthoz) tartozik. Ugyanis ezek az egyházak, pártok nemcsak azt várják el tagjaiktól, hogy az ő tanításukat meghallgassák, hanem azt is, hogy egyes alternatív tanításoktól látatlanban elzárkózzanak. Hűséget várnak el - hűbéri viszonyt. A zárt társadalomnak, a dogmatizmusnak tehát ma is akadnak hívei, akik újratermelik, sőt, alkalomadtán, növelik saját táborukat, a társadalom egészéhez viszonyított arányukat, azaz, hegemóniájukat. Ezt visszafejlődésnek is tekinthetjük.

Az interdiszciplináris népművelés, tehát, a kulturális szolidaritás (az organikus értelmiségi funkciója) a visszafejlődés elleni immunitást teremthetné meg. Azaz, nem abban az értelemben igaz a posztmodern felfogás, hogy azért nincs szellemi-erkölcsi fejlődés, mert eleve lehetetlen lenne, hanem abban az értelemben igaz, hogy a két tábor (a tanulás hívei és ellenfelei) egymás elleni harca soha nem ér véget. Mint ahogyan a gyomnövények bármelyik évben elhatalmasodhatnak a haszonnövények fölött - ugyanúgy a felvilágosodás ellenzői is többségbe kerülhetnek a társadalomban, ha a közösség nem tartja karban a szellemi frissességét, azaz, ha nem látja el az interdiszciplináris népművelői funkciót.              

A szellemi autonómiának kognitív előfeltételei vannak. Konkrétan, arra van szükség, hogy az emberek elegendő információval, valamint a kommunikáció nyelvének (a szakzsargonnak) az ismeretével rendelkezzenek, hogy saját belátásuk révén ne kényszerüljenek tekintélyuralmi megoldásokra, tehát arra, hogy tudományos érveket ne megértés, hanem mások nagyobb tekintélye miatt fogadjanak el. Tulajdonképpen, ezen a téren maga a tudományos intézményrendszer ösztönöz a szellemi autonómia feladására - azzal, hogy tudományos fokozatokat létrehozván fölkínálja, természetesnek tekinti a tekintélyuralomnak való alárendelődést - a valódi szellemi autonómia, a párbeszéd iránti igény folyamatos fenntartása helyett.

A Lukács György szellemi örökségét feltáró háromnapos konferencia indította el bennem a gondolkodást az elmúlt 60-70 évről. Vajon mely okok miatt bukott meg a magyar szocializmus? Viszonylag sok sajátos körülményt nevezhetünk meg okként: pl.

- Kádár János kegyetlensége (az 1956-os forradalom utáni megtorlások) - ez volt az 1989. június 16-i újratemetés fő témája (hiszen, ha nem lett volna kegyetlen, ha nem végeztette volna ki Nagy Imrét - illetve, ha jelzett sírba temettette volna, akkor nem lett volna ok őt újratemettetni), majd elmozdíthatatlansága;

- Az előző kérdéssel függ össze a szovjet csapatok jelenléte (Kádár János halálfélelme, azaz, forradalomtól való félelme miatt volt szükség a szovjet csapatokra - Romániából kivonták őket);

- A szocialista Lengyelország negatív példája,

- A kapitalista Ausztria pozitív példája,

- A bős-nagymarosi vízi erőmű körüli titkolózás miatt kibontakozó ellenállás,

- Az elhibázott hitelfelvételek miatt fenyegetően növekvő államadósság.

Ezek az okok mindegyike tekinthető véletlennek, szubjektív okokra visszavezethetőnek. Tehát, akár úgy is alakulhatott volna a magyar történelem, hogy Nagy Imre a helyén marad - mint pl. a lengyel Gomulka (akinek a megvédésére szerveződött az 1956. október 23-i tüntetés a Bem téren). Akkor az első ok kiesik, s talán a második is. A szocialista Lengyelország gazdasági hanyatlásának negatív példájával szembe lehetett volna helyezni a szocialista Magyarország pozitív példáját - a magyar árubőséget -, amely viszont csak akkor lett volna igazán meggyőző, ha Magyarország nem adósodott volna el. Erre lett volna lehetőség - Magyarország szubjektív okokból vett fel hiteleket - pusztán azért, mert Kádár János szerette volna mielőbb utolérni az osztrák életszínvonalat. Ha ebben a kérdésben óvatosabb - és pl. hallgat Nyers Rezsőre -, akkor nem veteti fel a hiteleket az MNB-vel.Talán éppen a bős-nagymarosi vízlépcső építése maradt volna el, ha nincs a hitelfelvétel.

Azaz, az előbbiekből gyaníthatóan az következik, hogy első ránézésre semmiféle szükségszerűség, sorsszerűség nem volt a magyar szocializmus bukásában, hiszen az okok többsége nem létezne, ha Nagy Imre hatalmon marad. Vagy ha Kádár János pl. 1965-ben lemond. Vagy ha Kádár nem siet utolérni Ausztriát.

Romániában nem voltak szovjet csapatok, de ők is vettek fel külföldi hiteleket - az emiatti adósságtörlesztés terhei tették tönkre Románia életszínvonalát. S nekik volt egy irritáló diktáror családjuk is.

A Szovjetunióban bevezették a glasznosztyot, mégis megbukott a rendszer - mert áruhiány volt - részben azért, mert a piaci szocializmust nem vezették be. Másrészt pedig azért, mert túl sok erőforrást fektettek a fegyverkezési versenybe, nagy volt a katonai-ipari komplexum anyagi és emberi forrásigénye. Az itt kifejtett munka nem járult hozzá a fogyasztási igények kielégítéséhez - ezért úgy tűnhetett, hogy a szocializmus képtelen hatékonyan termelni. Mivel a termelés nagy része nem hasznosult.

Kínában nem bukott meg a rendszer - illetve, nehéz megállapítani, hogy mikor tette meg Kína azt a döntő lépést, amelytől kezdve már nem tekinthető szocialista országnak, hiába nevezik a vezető pártot kommunistának. Leginkább államkapitalizmusnak nevezik azt, ami ott létrejött.

Az előbbiek alapján bizonyára nem könnyű közös okokat találni a szocializmus bukására. Ennek ellenére én javaslok két ilyen közös okot: eldologiasodás és érthetetlen kommunikáció.

Az eldologiasodás fogalmát abban az értelemben használom, hogy az ember (az állampolgár) eszközzé válása, illetve eszközként való beskatulyázódása a szocialista országok többségében egyértelműen átélt egzisztenciális élmény volt. Az az érzés, hogy életük célja, értelme - mások által meghatározott, korlátozott. Leginkább a rendszer által. A rendszer akadályozta a továbbtanulást, a munkahely-változtatást és a külföldi utazásokat is. A fiatalok a pop zenében keresték a felszabadító lelki élményt. A kapitalista nyugaton is. Azonban ez az élmény se volt tartós a pop zene show-businessé válása miatt. Ami az eldologiasodás eredeti jelentésének megnyilvánulása, amikor a használati érték helyett a csereérték kerül előtérbe. Amikor nem azt mondja ki az énekes, ami leginkább a szívén van, hanem azt, amiről azt hiszi, hogy jól el lehet adni. S alkalomadtán még azt is hihették a pop zenészek, hogy a dalok szövege másodlagos, a zenét önmagában is el lehet adni. Igen, de az már nem ugyanaz az élmény.

A kapitalizmusban maga a rendszer nem nyújthat közösségi élményt, mert nem célja. A szocializmusban viszont a közösségi élményre épül az ideológia. Arra, hogy van egy közös ügy, mindannyiunk közös ügye: a kizsákmányolástól megszabadított gazdasági életre épülő társadalom, a szocializmus építése és világméretű terjesztése. A szocializmus szellemisége a világvallásokra emlékeztet, amennyiben az egyéni boldogságról alkotott elképzelés szorosan összekapcsolódik a közösség, a hit sorsával. A hit igazolásához nem anyagi javakra van szükség, hanem arra, hogy mások hitét tapasztalhassa meg az ember, azaz, arra, hogy az egymásba vetett bizalom újratermelődjön. Arra, hogy tapasztaljam, hogy a másik ember is ugyanazt a kizsákmányolásmentes társadalmat szeretné elérni, mint én, tehát, a másik ember is idealista. Számíthatok rá a jövőben, a társamnak tekinthetem őt. Ez egy egzisztenciális élmény, amely a legtöbb világvallásban átélhető.

Az érthetetlen szakzsargon, az irritáló kommunikáció azonban tönkreteszi az élményre való fogékonyságot. Ha bármilyen okból ki vagyok zárva a közösségi élményből - pl. származásom, tájékozatlanságom miatt -, akkor ez a helyzet engem előbb-utóbb a rendszer ellenségévé tesz, mert nem érzem, hogy lennének társaim. Feltételezem azt, hogy a marxista-leninista ideológia nem azért szorult ki az emberek érdeklődési köréből, mert alapvetően hamis lenne, hanem azért, mert alapvető igazságai ellenére fárasztóan túlbonyolított nyelven van megfogalmazva, életidegen fogalmakat (kategóriákat) használ. Emiatt nemcsak szeretni nehéz, hanem kijavítani is - bekapcsolódni a róla való párbeszédbe. Az 1980-as években az MSZMP már nem is erőltette ezt a párbeszédet. Illetve, balról nem lehetett bírálni a rendszert, az eldologiasodásért nem lehetett bírálni. Azután viszont az egész ideológiát kidobták - az MSZMP-ből MSZP-vé vált párt tagjai is.  

Bevezető fogalommagyarázat

Miután új fogalmat vezetek be, tájékoztatom olvasóimat arról, hogy a kulturális szolidaritást mint jelenséget a kommunikáció egyik fajtájának vagy irányultságának tekintem. Olyan kommunikációnak, amely a másik ember tájékozottságának, közérzetének, egészségének javítására irányul. Talán a kommunikációs szolidaritás szókapcsolatnak is hasonló lenne a jelentése. Erre a fogalomra azért van szükségem, hogy világosan kifejthessem a verseny két funkciójáról és a dialektikáról alkotott álláspontomat.

Eszmefuttatásommal egyszerre szeretném kritikával illetni a modern (kapitalista) közgazdaságtant és a dialektikus materializmus széles körben elterjedt felfogását.

A kérdés, amely foglalkoztat: az emberiség nagy része miért választja sokszor a háborút, illetve annak változatait (a hatalmi harcokat), ha együttműködéssel nagyobb valószínűséggel elégíthetné ki anyagi, szellemi, lelki szükségleteit?

 Rövidre fogva, a verseny két funkciójában, azok ellentétes előjelű hatásában, annak fel nem ismerésében látom az emberiség fő tévedését.

 A lényegre térve, a verseny egyik funkciójának az egyenlőtlenségteremtést tekintem. Ha elképzelünk pl. egy sportversenyt, annak közvetlen célja a győztes kiválasztása, majd a sportolók differenciálása, azaz, státuszuk egyenlőtlenné tétele. A győztesé a dicsőség (babérkoszorú) vagy valamilyen anyagi elismerés (pl. aranyérem, pénzdíj) elnyerése. A gazdasági verseny és a politikai verseny is az egyenlőtlenségért folyik: piaci részesedésért, hatalomért. A darwinizmus és a rá épülő szociáldarwinizmus az evolúciót fajok közti konfliktusok pozitív hatásaként írja le. A konfliktus, azaz törekvések ütközése kényszeríti ki a versenyt, amely a képességek összemérése. Az evolúció mint verseny következménye (amit célként is el lehet képzelni) a természetes szelekció, azaz, az egyenlőtlenségteremtés. A pozitivista Spencer a darwini fajok közti verseny (harc) analógiájaként legitimálta a kapitalizmust mint egyének, családok közti versenyt. Kétségtelen, hogy a győztes-vesztes helyzetek folyamatos újratermelődése lerombolja a közösség tagjainak egymás iránti bizalmát, tönkreteszi a kapcsolatok, a közösségi élet organikus jellegét.   

 A verseny másik funkciója - az ismeretszerzés. Amikor eldől, hogy ki az erősebb vagy gyorsabb, akkor ismeretet szerzünk, nemcsak emberek fizikai tulajdonságairól, hanem eljárási módokról, tanulási képességekről is. A piaci verseny esetében arról szerzünk ismeretet, hogy melyik árura van nagyobb kereslet. Sok esetben nehéz megállapítani, hogy a verseny melyik funkciója a fontosabb - az egyenlőtlenségteremtő vagy az ismeretszerző funkció. Ilyen verseny a tudományos vita is. Amikor két vagy több ember azért folytat eszmecserét, hogy egyikük álláspontja győzzön, esetleg, köztes megoldást találjanak. A vitákat különbözőképpen lehet lefolytatni, többféleképpen lehet érvelni, analógiákra, közvetlen tapasztalatokra, tekintélyre, érzelmekre is lehet hivatkozni, illetve, a vita folyamán az egyik fél akár úgy is megváltoztathatja véleményét, hogy ezt nyíltan nem közli vitapartnerével. A tudományos vitának társadalmi haszna akkor van, ha ismeretszerzésért folyik, ha a résztvevők tanulnak a folyamat során. A tudományos vitát az ókori görögök már formalizálták: tézis, antitézis, szintézis. Ez a séma lett a hegeli dialektika analógiája is. A tudományos vita - verseny. A dialektika is verseny. De vajon a verseny melyik funkciója dominál a hegeli, majd a marxi dialektikában? Az “ellentétek harca és egysége” mozgástörvényként, a történelmi fejlődés feltételezett mozgatórugójaként vált a hegeli és a marxista szellemiség lényegi elemévé. Ha abból indulunk ki, hogy Hegel pozitívként minősítette a háborúkat, Marx pedig az osztályharcokat, akkor ezzel ők a hatalmi harcokat legitimálták, a versenynek az egyenlőtlenségteremtő, illetve hatalmi újraelosztó funkcióját.

Végül is, adott a kérdés, hogy mi a mozgatórugó? Lehet, hogy a konfliktus a fő mozgatórugó - tehát bármilyen dialektikus folyamat fejlődés? Egy-egy tudásanyagot, működési modellt megújítani sokszor csak konfliktussal, azaz, ütközéssel lehet, olyan törekvéssel, amely megkérdőjelezi a korábbi tudást, rendet. Ezért vethető fel a konfliktus pozitív minősítésének lehetősége. Ugyanakkor, a történelemből, sajnos, az derül ki, hogy eddig még nem sikerült leválasztani a verseny pozitív funkcióját a negatív funkciójától. Nem sikerült elkülöníteni a verseny fogalmában a kulturális szolidaritást az egyenlőtlenségteremtő törekvésektől. Ez igaz a piaci verseny fogalmára is - abban sem sikerült elkülöníteni a hasznos ismeretszerző (kommunikációs) funkciót a káros, győztes-vesztes szituációkat létrehozó funkciótól. A dialektika szó használatát azért tekintem problematikusnak, mert a szó eredeti dialógus (=párbeszéd) jelentését elhomályosítja a rá rakódott hegeliánus és marxista értelmezés, amely kb. kölcsönhatásnak értelmezi a szót, beleértve bármilyen konfliktusos viszonyt - hiszen az mind kölcsönhatás. A dialektika szó használatával nehéz elkülöníteni a verseny (a párbeszéd) pozitív funkcióját a verseny (az egyenlőtlenségre törekvő hatalmi harc) negatív funkciójától.

 A probléma ily módon való értelmezése fölkínálja a megoldást: a verseny kettős funkciójának elkülönítésével, a kulturális (kommunikációs) szolidaritásnak a romboló versenytől (hatalmi harcoktól) való leválasztásával jutunk el az ideális emberek közti viszonyhoz, a kultúrszocializmushoz.

Csak az olyan verseny, az olyan piaci verseny üdvözlendő, amely tisztán kulturális szolidaritásként értelmezhető.

A kultúrszocializmus lényege: a kultúra elérhetővé tételére, a közösség tagjainak emancipációjára (szellemi fölemelésére) irányuló törekvések támogatása - kulturális szolidaritással, a tanulás (a kulturális szolidaritás) akadályainak lebontásával, amely potenciálisan megteremti a kultúra közösségét, a kultúrszocializmust.  

Lukács György eldologiasodás fogalma nemcsak a frankfurti iskola tagjait lelkesítette fel, hanem pl. egyes orosz olvasóit is. Az orosz reakció több évtizeddel későbbi, és elvezet a létező szocializmus lényegi megértéséhez. Ugyanis ők pl. azt emelték ki, hogy Lukács György a szocializmusban is felfedezte az eldologiasodás jelenségét. Tehát ez nem egy termelési módhoz köthető sajátosság, hanem egy általánosabb társadalmi kérdés, az ember-ember viszony minőségromlásának kérdése.  Immanuel Kant kategorikus imperatívusza tartalmazza az eldologiasodás erkölcsi kritikáját, amennyiben elítéli az ember eszköznek tekintését. Ugyanis az eldologiasodás lényege az emberi élet eszközzé válása. S ha ilyen szempontból keresünk példákat az eldologiasodásra, akkor megakadhat a szemünk akár a munkásosztályon mint az osztályharc eszközén, a pártkatonán mint a párt eszközén stb.

Eldologiasodott nő és férfi

Ezen a vonalon eljutunk a feministák gender-értelmezéséig is, amely értelmezés a nőnek mint a nemzetfenntartás eszközének felismeréséhez vezet. A nők tanulási vagy munkavállalási jogainak korlátozását Európában leginkább ezzel, tehát, a gyermekvállalás, nemzetfenntartás érdekével szokás indokolni. Minél hosszabb ideig tanul, minél több karrierfeladatot vállal egy nő, feltehetően, annál kevesebb ideje, energiája marad a gyermekvállalásra, a gyermekeivel való törődésre, tehát a nemzeti érdek képviseletére. A feministák problémafölvetése azonban annyiban hiányos szokott lenni, hogy saját elnyomatásuk, eszközzé válásuk okaként az egységesnek tekintett férfitársadalmat tekintik, több évezredes férfiuralmat emlegetnek. Ha más szemszögből, a férfiak szemszögéből tesszük fel a kérdést, hogy vajon az ő életük mennyire eszközjellegű, illetve, tapasztalnak-e hátrányos megkülönböztetést, akkor nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy évezredek óta a nemzetek a férfiakat áldozzák fel háborúikra, békeidőben a férfiakra vonatkozik a sorkötelezettség, a legtöbb országban a férfiak mehetnek később nyugdíjba, s emellett még a szociális háló is számukra lyukasabb (pl. a gyermekkel rendelkező hajléktalan férfi kevesebb joggal rendelkezik, mint egy gyermekkel rendelkező hajléktalan nő). Azaz, a férfiak életének megóvása kevésbé fontos a közösség számára, mint a nők életének megóvása. Ha elfogulatlan elemzéseket folytatunk le a gender-probléma elemzésekor, akkor akár még azt is fölfedezhetjük, hogy a fiúk, férfiak elvárt társadalmi szerepe egyértelműen az érzelmi szabadság korlátozása - a férfiszerep ellátása érdekében. A férfi a férfiszerep ellátásának eszköze lesz - ezért tilos neki sírnia, ha kisfiúként elesik. Ezért nem avatkoznak be egyes szülők, ha fiúgyermekeik egymást verik. Ha tényszerűen kimutatható a fiúk, férfiak hátrányos megkülönböztetése - hiszen a kislányokat, nőket sokkal inkább megkímélik a hasonló kötelezettségektől - akkor vajon beszélhetünk-e a férfiak nők általi elnyomásáról? Valószínűleg, azért nem gondolunk erre, mert a legtöbb országban a törvényhozók többsége férfi. Tehát férfiak hoznak olyan törvényeket, amelyekkel a férfiakat hátrányosan megkülönböztetik, életüket a honvédelem eszközének tekintik. Ezen eszmefuttatásból világossá kell válnia, hogy a nők életének eszközzé válásáért sem a férfitársadalom egésze, hanem a törvényhozók hibáztathatók. S nemcsak a nő élete válik a közösség (nemzet) eszközévé, hanem a férfi élete is. Tehát az elnyomás oka a közösség - a közösség érdeke. A közösség érdekeit a törvényhozó, a vezető képviseli (s pl. a tanár is vezető, s a tanári pályán női többség van). A vezetői funkció ellátása során maga a vezető is eszközzé válik - a közösség megbízhatóvá, homogénné tételének eszközévé. Tehát az elnyomásban - a társadalom homogenizálásában - férfiak és nők is részt vállalnak az elnyomás eszközeként és áldozataként is.  

Eldologiasodott emberiség

Kálvin predesztinációtana, tehát az eleve elrendelés tana szerint a teremtő Isten már az ember születése előtt eldönti, hogy a születendő embert üdvözülésre vagy kárhozatra szánja. Az embernek hinnie kell abban, hogy őt üdvözülésre szánta Isten. Tehát - Kálvin szerint - a kárhozatra szánt emberek is Isten akaratát hajtják végre. Vajon miért van szükség gonosz emberekre? Nevelési célból. Isten mint az emberiség nevelője eszköznek tekinti az emberek egy részének életet, nem célnak. Eközben feltételeződik egy végső cél is, amelynek érdekében Isten feláldozza az egyes embert. Hegel ezt a gondolatot fejleszti tovább saját dialektikájában. Az emberi konfliktusok sora - Isten fejlesztési célú játéka. Az emberiség Isten játékszere, amely a végső szabadsághoz vezet. Igaz, Hegel szóhasználata megtévesztő, mivel a rációnak való alárendelődést tekinti szabadságnak. Azaz, nem a szabadság Isten célja, hanem a rációnak, a tudásnak való alárendelődés, azaz az Istennek való tudatos alárendelődés. Amikor Karl Marx továbbvitte Hegel dialektikus történelemszemléletét, akkor nem erkölcsi kritikát fejtett ki, hanem idealizmuskritikát. Isten fogalmának analógiája Marxnál - a történelmi szükségszerűség. A munkásosztály nem Isten eszköze, hanem a történelmi szükségszerűségé. Amely eszközszerepét a munkásosztály csak akkor képes ellátni, ha az egyes munkás alárendeli magát az osztályérdekének, ha osztálytudattal bír. Lukács György sem képes megszabadítani az emberi életet attól, hogy eszközzé váljék, pusztán arra beszélheti rá, hogy tudatosan váljék eszközzé.  

Nyikolaj Bergyajev perszonalizmusa

Az előbbiekben fölvetett problémakör, az ember eszközzé válása az eldologiasodás, elidegenedés, a nemzetnek, Istennek, történelmi szükségszerűségnek való alárendelődés miatt - átfogó társadalomkritikáért kiált.

Ilyen átfogó kritikát fogalmazott meg Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus, a perszonalizmus képviselője, akinek a katolikus egyház Isten-képével, a kálvinizmussal, a marxizmussal, a darwinizmussal és a kapitalizmussal szemben is alapvető kifogása volt. Bergyajev egy személyiségközpontú szemléletet alkotott. Talán így foglalható össze gondolkozásának lényege: A személy egész, az olyan művi csoportok, közösségek mint nemzet, állam, civilizáció, egyház az embert csupán részként, még rosszabb esetben eszközként s alávetettként kezelik.A személy nem az eszköz és a cél viszonyában van, a személy csak kölcsönös találkozást és közösséget enged meg. Azaz, a közösséghez tartozás - a szabad akarattól függ. Amennyiben a közösség kényszert alkalmaz, s a személyiséget eszközzé teszi - megszünteti annak egész-jellegét. Azaz, a közösségi kényszer, az eszközzé válás megszünteti a személy egészségét - a szó köznapi értelmében is. Hasonló gondolatokra jutott Hamvas Béla is. Hamvas éppen Lukács Györggyel vitatkozott. Hamvas Béla szerint a művész, amennyiben „alapállását realizálja” független „transzparens egzisztencia”, a lét egészét kell vizsgálnia, ez az „univerzális orientáció”. 

A napokban sorra kerülő Lukács-konferencia, feltehetően, ráirányítja majd az érdeklődök figyelmét a filozófiára. Ezért bízom abban, hogy az én fölvetéseimre is akad reakció. Magamról érdemes annyit leírnom, hogy magyarországi és oroszországi egyetemen is tanultam filozófiát, ezért lehetnek tapasztalataim – hallgatóként - a filozófia tanításáról.

1. Lukács György elfogadottsága

Pusztán két ország, Oroszország és Magyarország filozófiailag képzett tagjainak reakcióiból is leszűrhető, hogy a filozófia iránti érdeklődés, a filozófusok presztízse és egy-egy filozófus megítélése között óriási különbségek lehetnek a különböző országok között. Lukács György esetében is éles különbséget tapasztaltam. Vajon mi lehet ennek az oka, illetve, lehet-e tanítás-módszertani oka? Mivel én a moszkvai egyetemen éppen egy nyitott szemléletű közvéleménnyel találkoztam – a peresztrojka idején – maga ez a szituáció is inspiráló volt. Oroszul beszélő ismerőseim Lukács Györgyhöz mint nyugati marxistához pozitívan vagy semlegesen viszonyultak. A magyar közvéleményben, illetve, magyar ismerősem körében azonban szinte csak negatív dominanciával találkoztam a Lukács György személyéhez, gondolataihoz való viszonyulásban. Sokan Lukács Györgyöt nemcsak értékes filozófusnak nem tartották, hanem kifejezetten ártalmasnak tekintették. Gyanítható, hogy gondolatait nemcsak ellenfelei, hanem közvetlen tanítványai sem értették tökéletesen.

2. A filozófia el nem fogadottsága Magyarországon

Közvetlen tapasztalataim és az általam végzett internetes közvélemény-kutatások is arról győztek meg engem, hogy Magyarországon a közélet iránt érdeklődők nem a filozófusoktól várják a megoldást a társadalmi problémákra, hanem más, gyakorlatiasabb foglalkozást űző emberektől, pl. jogászoktól, közgazdászoktól, mérnököktől. S ami pedig a lelki elmélyülést illeti, erre se a filozófusoktól várnak választ, hanem pl. íróktól, költőktől, pszichológusoktól, trénerektől. A filozófia mint ismerethalmaz vagy túl elvontnak, nem gyakorlatiasnak, alkalmazhatatlannak tűnik, vagy pedig szellemileg-érzelmileg nehezen befogadhatónak. Azaz, sem az anyagi, sem a lelki szükségletek kielégítésében nem tűnik eléggé hasznosnak, alkalmazhatónak az, amit Magyarországon filozófiának neveznek.

3. A filozófiatörténet tanításának módszertana

Magyarországon is, Oroszországban is leginkább filozófiatörténetet tanultam, mint filozófiát, azaz, a tanulás objektuma akár azonosnak is tekinthető, ennek ellenére különbséget éreztem a két tanítási folyamat között, elsősorban a gondolatok értelmezésére fordítható idő hosszában és a filozófiai fogalmak érthetősége tekintetében. Oroszország javára billen a mérlegem – a moszkvai egyetemen több idő jutott egy-egy filozófusra, és érthetőbb nyelven (érthetőbb szakszavakkal) vitathattuk meg a gondolatokat. Vajon mit érezhet ma az a hallgató, aki Magyarországon tanul filozófiát, magyarul olvasgatja pl. Lukács György tanulmányait? Az lehet a hallgató érzése, hogy a filozófiai szövegben található szavak sem valós tapasztalathoz, sem elméleti belátáshoz nem köthetőek. Ezért minél tovább olvassa az ember a filozófus művét, annál inkább süllyed bele fokozatosan egy mocsárba, a kognitív disszonanciába, amelyre egy-egy idegen szavak szótára, lexikon vagy enciklopédia sem jelent gyógyírt, mivelhogy a bennük található magyarázatok után is megmarad az ember hiányérzete. Mi ez a hiányérzet? Vagy nem értem a szöveget, mert nem értem a szavait, vagy pedig, ha értem is a szavait, akkor sem lehetek biztos abban, hogy ezeket a szavakat helyesen értem, illetve, még ha biztos is lennék abban, hogy jól értem a szavakat, erős bennem a gyanú, hogy maga a szerző rossz szavakat, fogalmakat használ – homályos, kétértelmű, félreérthető szavakat. Ennélfogva én mint olvasó csak rövid ideig vagyok hajlandó együtt haladni a szerzővel – mert egy világos, egyértelmű nyelvi környezetre vágyom. Lukács Györgyöt olvasva szabad levegőre vágyom - szeretném mihamarabb kiszellőztetni a fejem. Csak akkor vagyok ura saját gondolataimnak és életemnek, ha saját szavaimat használhatom. Erre viszont aligha van lehetőségem – a szavak, fogalmak lecserélése általában nem szerepel egyik filozófiatörténeti kurzus programjában sem. Ezért lehet érdekes az, amikor valaki a szavak lecserélésével indít.

4. A szcientológia mint nyelvújítás példája, a tanulási technológia

Röpke két hónap alatt betekintést nyerhettem egy alternatív szellemi valóságba, L. R. Hubbard nyelvújításon átvitt pszichológiájába, gyakorlati filozófiájába, s ennek tanulságát készen állok röviden összefoglalni.

A tudat új neve a szcientológusok számára az „analitikus elme”, a tudatalatti új neve „reaktív elme”. A reaktív elme folytatja a nem tudatos tanulást, amit korábban feltételes reflexnek neveztek. A tudatos tanulást az analitikus elme végzi. A tudatos tanulás fő akadálya – a rosszul értett szó. A rosszul értett szó egyik változata az érzéki tapasztalathoz nem köthető szó, amely azért akadály, mert bár minden verbálisan átadható ismeretet tartalmaz, kellemtelen érzéseket okoz, hogy térben nem láthatom azt, amit gondolkodásom objektumaként szeretnék szemlélni. Ezt az akadályt tömeghiánynak nevezik. A harmadik akadály pedig a túlságosan meredek lépcsőfok, azaz, a meg nem értett rendszer.

A döbbenetes nem az, hogy pusztán az előbbiekben felvázolt kézenfekvő meglátásra épül L. R. Hubbard tanulási technológiája, lélektana, hanem az, hogy a mai magyar állami oktatási intézmények zöme képtelen észrevenni a feladatait, és megoldást találni a rosszul értett szavak kiküszöbölésére, de nem képes kezelni a feltételes reflexek miatti tanulási akadályokat sem. Ez a probléma statisztikailag is kimutatható – a Pisa-jelentésekben. Nem zárható ki, hogy a közoktatás módszertani hibái a felsőoktatásban, a filozófiatanításban is jelen vannak.

5. A filozófiai diskurzus zártsága, a filozófiatanári diploma alacsony használati értéke

Miután filozófiatanárként ma rendkívül nehéz Magyarországon állást találni (leginkább 1990 óta), valamint a tudományos előmenetel – a doktori disszertáció (PhD) – immár 4 éves doktori iskolához kötött, amelyet nem minden érdeklődő képes anyagilag megengedni magának, a filozófia szakmaként való űzése Magyarországon lényeges egzisztenciális kockázatokat, hátrányokat jelent más szakmákhoz, diplomákhoz képest pl. egy jogász vagy egy közgazdász diplomájának munkaerő-piaci hasznosíthatóságához képest.  

A filozófiai diskurzus hobbiként űzéséhez pedig egyelőre viszonylag alacsony az érdeklődők száma.

Az előbbiek miatt fölvethető, hogy egy filozófia iránt érdeklődő embernek egyáltalán mi értelme magát filozófusként Magyarországhoz kötni?  Ha az ember filozófusként, filozófiatanárként szeretne megélni, valószínű, hogy akadnak a világon (Európában) olyan országok, amelyekben nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülésre számíthat, mint Magyarországon. Gyanítom, hogy ez a tény is hatással van a magyarországi filozófiatanítás színvonalára.

Talán kevesen foglalkoznak ezzel a témával, pedig ez világít rá a legtöbb társadalmi baj fő okára.

Az eldologiasodás fogalma 1923-ban bukkant fel a magyar filozófiában, amikor Lukács György megírta Történelem és osztálytudat című tanulmányát. Az ő szavait idézve az alábbi jelentése van az eldologiasodás fogalmának: "Valamely személyek közti kapcsolat dologszerű jelleget ölt." Ez a dologszerűség leginkább az anyagi javak termelésekor jön létre, érződik, amely közvetlen összefüggésben van azzal, hogy a termelés egyre inkább a csereértékért folyik a használati érték helyett. Azaz, egyre inkább piacorientálttá válik az emberek tevékenysége - egyre inkább mások (a piac) vélt igénye kezd dominálni abban, hogy milyen termékeket milyen minőségben állítunk elő termelőként.Tehát nem az, hogy nekünk mi lenne jó - ha mi használnánk azt a dolgot, amit létrehozunk. Hanem az, hogy másoknak mi lenne jó.

Ez a látszólag ártatlan vagy ártalmatlan, sőt, akár pozitívnak is tekinthető folyamat valójában rendkívüli veszélyeket hordoz. Abban a pillanatban, amikor fölmerül az emberben az a gondolat, hogy nekünk mint termelőknek és a fogyasztóknak mások az igényei, elkezd elszakadni a termelő természetes idealizmusa a piacorientált tevékenységtől, a tulajdonképpeni munkavégzéstől, s ezzel megszűnik szabadsága. 

Mert ha szabadok vagyunk, jobban is, rosszabbul is dolgozhatunk, mint akkor, ha piacra termelünk. A piacra termeléssel kapunk egy külső mércét - emelnünk vagy csökkentenünk kell a termék előállítására fordítható energiánkat, figyelmünket. Ez összefüggésben van az ár (a csereérték) kérdésével, amennyiben a kereslet alacsony fizetőképessége arra ösztönöz bennünket, hogy kevesebb energiát (munkát) fordítsunk egy-egy termék előállítására, illetve minél gyorsabban végezzük munkánkat - különben a termékekért kapott vételárból nem tudunk megélni.

Nyilvánvaló, hogy a fogyasztók igényei miatti minőségi differenciálódásból minőségromlás lehet. A művészetek, a könnyűzene esetében a piaci érdekeltség, a show business mint új iparág létrejötte érezhető minőségromlást eredményezett az 1970-es években.

A termelő embert külső kényszerek, korlátok szabályozzák: pl. a fogyasztók fizetőképessége és a vetélytársak árai. A minőségromlás akár tovább is gyűrűzhet - nem a termelő ember hitvány erkölcse miatt, hanem az előbbi tényezők által keletkezett kényszerítő mechanizmusok miatt.

Már az is problematikus, azaz, torzítja az emberi tevékenységet, ha a piaci termelőknek nincs szükségük termelőeszközökre vagy éppen saját termelőeszközökkel termelnek. A helyzet tovább bonyolódik, ha hitelt vettek fel, vagy ha bérlik termelőeszközeiket, vagy ha ők bérmunkások. Mert akkor még több kényszer alatt vannak. Az utóbbi esetben a termelési folyamat célja - a tőke tulajdonosa számára - a profit. Az ember számára saját munkavégző képessége (munkaereje) egy tőle elidegeníthető tárgyként jelenik meg, amit áruba bocsát, amikor részt vállal a piacra történő termelésben. Célja nem lehet más, mint az, hogy ezt a tulajdonát - a munkaerejét - eladja. A piaci helyzettől függ, hogy milyen anyagi feltételekkel (milyen csereértékért) adhatja el a munkaerejét.

Hová vezet mindez?

A művész, a mester figyelme nem szabadon szárnyal a minél tökéletesebb műalkotás (termék), illetve önmaga fejlesztése irányába, mert az előbbiekben felsorolt külső kényszerek eltérítik őt.

Az ember mint öncél megszűnik, tehát a cél többé nem az ember jó közérzete és fejlődése, hanem a piachoz, a termeléshez, a termelőeszközökhöz (a munkaeszközökhöz) való alkalmazkodás, ami az embert megváltoztatja, kifejleszt benne munkavégzési tulajdonságokat pl. monotóniatűrést - s eközben elvesztheti eredeti tulajdonságait, kreativitását, életkedvét.

Az egyén nemcsak a tevékenységhez (munkához) való viszonyában, hanem embertársaihoz való viszonyában is megváltozik. Erre utal az a brit mondás, hogy "Más a barátság - és más az üzlet."

Az emberek egymás közti kapcsolatai üzleti kapcsolatokká válnak - amely üzleti kapcsolatok felülírják az egyéb viselkedési normákat. Pl. egy szegényebb embernek sem adhatom olcsóbban az árumat, illetve, az állam őt is megadóztatja. 

Ha romlik a piaci helyzet, a munkaadó leépíti dolgozóit, akkor is, ha azok a dolgozók szegények, és nem rendelkeznek pénzügyi tartalékokkal. Ha egy termék keresettsége nő - árát emelik, ha keresettsége csökken - árát csökkentik. Ha a piac törvényei működnek, akkor más nem működik, nem hat semmilyen becsületkódex, egyszerűen, ehhez nincs köze hozzá az erkölcsnek, a nem eldologiasodott emberi viszonyoknak.

Kik irányítják a folyamatokat? A jogalkotók (akik, az adóbevételek növelésében érdekeltek), a tőketulajdonosok (akik profitnövelésre törekszenek) és a menedzserek (akik a tőketulajdonosok képviseletére kényszerülnek, s díjazásuk alapján, szintén a profitnövelésben érdekeltek).

A jogalkotást irányító pártok is, a tőketulajdonosok is, a menedzserek is - egymás vetélytársai.

A verseny a legtöbb esetben zéró összegű játék, azaz, nem lehetséges más, csak győztes-vesztes szituáció.

A verseny célja a piac megszerzése vagy megtartása. Az új piaci vetélytárs semmi jót nem jelent a birtokban levőnek (tehát annak, aki most el tudja adni termékeit), mert csak ronthatja a piaci részesedését. Ez a versengés igaz a politikai versenyre is. Annak célja a hatalom megszerzése vagy megtartása. A hatalmon levő számára bármilyen versengés - akár egy tv-vita is - kockázat. A szólásszabadság biztosítása soha nem érdeke annak a hatalmon levőnek, aki nem végzett tökéletes munkát, mert hibáinak kiderülésével veszélybe kerül hatalmon maradása, akár még a megélhetése is.

Ebből akkor se lesz harmonikus együttműködés, ha ezen szereplők mindegyike talpig becsületes, törvénytisztelő állampolgár, ami, persze, utópia.

Ha a társadalom a piaci versenyre épül, amely verseny elvei átterjednek a politikai életre is - akkor a társadalom, lényegében, folyamatos feszültségben, háborúban áll. 

Nevezhetjük kapitalizmusnak, piacgazdaságnak, szociális piacgazdaságnak, liberális vagy illiberális államnak, ha az előbbiekben szóba hozott eldologiasodásra, piaci versenyre épül, akkor a társadalmi rendszer újratermeli a lelki problémákat, az ellentéteket, ellentétben áll a kultúrszocializmus eszméjével.    

A Klub rádió ma (kedd) reggeli műsora kapcsán érzem aktuálisnak ezt a témát.

A XX. század képtelen volt megszüntetni az előítéletes gondolkodást, amely olyan politikai pártok, tekintélyes értelmiségiek gondolkodásában is újjászületik, amely pártok, amely értelmiségiek azt terjesztik magukról, hogy ők az egyenrangúság hívei, sőt, harcosai. Véleményem szerint, a feministákkal is ez a helyzet. Ők is azt állítják magukról, hogy az egyenrangúság hívei, miközben akadnak köztük, akik nyíltan arra törekszenek, hogy egyenlőtlenül bánjanak az emberekkel, ráadásul, ezt az egyenlőtlenül bánást az emberekkel nem bizonyítható tulajdonságaik, tetteik, hanem nemük alapján kívánják megvalósítani.

Az én meggyőződésem az, hogy se az osztályhelyzet, se a rassz, se a nem (férfi vagy nő) nem határozza meg, hogy az ember milyen ember lesz - milyen jellemű. Ha azt állítom, hogy az ember jelleme a nemétől függ, az hasonlít arra, hogy az ember jelleme az osztályhelyzetétől függ vagy a rassztól függ, amibe tartozik.

Tény, hogy a XX. század második felében Magyarországon nem kevés lelki sérülést okoztak a vulgármarxisták azon agitációi és jogszabályai, amelyek a munkásszármazású fiatalokat előnyben részesítették pl. a továbbtanuláshoz való jog tekintetében. Ennek az lett az eredménye, hogy pl. a polgári származású fiatalok továbbtanulási esélyeit rontották (hasonlóan az 1920-as Numerus Clausushoz).

Amikor a feministák több nőt követelnek vezető beosztásokba, akkor, tulajdonképpen, úgy járnak el, mint a rasszisták vagy az 1950-es évek magyar vezetői, akik a rasszhoz (nemzethez, valláshoz) vagy az
osztályhoz tartozás alapján kívánták rontani vagy javítani annak esélyét, hogy egy ember megkapja vagy ne kapja meg a fejlődését szolgáló lehetőségeket (egyetemi felvételit, állást).

..

Amikor a feministák több évezredes férfi uralomról, férfiak által való elnyomatásukról beszélnek, akkor ezzel azt sugallják, hogy a férfiakban erősebb az elnyomói hajlam, mint a nőkben, tehát, a nő erkölcsileg a férfi fölött áll. A feministák logikája analóg azzal a vulgármarxista gondolkodással, amely szerint a munkásszármazásúból jobb vezető lesz, mint a polgári származásúból vagy a kulákszármazásúból. .

Ezzel a felfogással a feministák nem az elnyomást szüntetnék meg, hanem csak a szereplőket cserélnék le - ha ők győznének, akkor mások lennének az elnyomók.
A feministák azt sugallják, hogy ha női többség lenne az országok vezetésében, akkor az egy humánusabb jogszabály-alkotáshoz, kormányzáshoz vezetne, mert a nők humánusabbak, igazságos vezetőnek alkalmasabbak, mint a férfiak. A történelmi tények azonban sokszor rácáfolnak erre a feltevésre. Bőven találunk példát kemény kezű női vezetőkre. Az európai jóléti társadalmakat pl. éppen egy nő, Margaret Thatcher irányításával építették le. Ő vezette be azt a kapitaliznust, amely kevésbé humánusan bánik a szegényekkel, mint a korábbi kapitalizmus. Ez a tény is azt bizonyítja, hogy nem a nemtől függ az erkölcsi felfogás, hanem attól, hogy az ember milyen szellemi-erkölcsi fejlődésen megy keresztül.

..

Képzeljük el, hogy pl. nem Orbán Viktor uralná Magyarországot, hanem a felesége, s akár az összes fideszes férfit a feleségére cserélnénk le - vajon garantálható-e, hogy mindez elhozná az igazságos, humánus jogalkotást és kormányzást?

..

A nagy számok törvénye alapján, statisztikailag akár még bizonyítható is valamilyen összefüggés a között, hogy valaki milyen rasszba, vallásba, osztályba, nembe született és milyen ember - de milyen alapon vonnánk kétségbe az egyén lehetőségeit az autonóm szellemi, erkölcsi fejlődésre? Milyen alapon vonnánk meg az egyén jogát arra, hogy őt kizárólag saját egyénisége alapján ítéljék meg - figyelmen kívül hagyva ősei, a hasonló vallásúak, a hasonló osztályhelyzetűek és a hasonló neműek erkölcsét és teljesítményét?

Ez a kérdés a migránsok kapcsán is fölvethető! Őket milyen alapon tekintik - beilleszkedésre alkalmatlannak?

Ha tudományosan vizsgáljuk, a férfiak és a nők szellemi képességei közt átlagosan kisebb a különbség (logikai képességek tekintetében a férfiak javára, verbális képességek esetében pedig a nők javára), mint a nemen belüli különbségek, tehát nem zárható ki pl. akár az sem, hogy a nők legjobb 20%-a szellemileg fölötte áll a férfiak alsó 60 vagy 70%-nak. Nem kizárt, hogy akár mind a 20%-uk kerülhetne vezető beosztásba.

Igen, de a jelen rendszerben ennyi vezetői pozíció nincs. S még ott van a férfiak legjobb 20%-a is, amely ugyanakkora joggal pályázik ezekre a pozíciókra.

Vajon ki és mi alapján vezethetne be egy kvótát azért, hogy a nők vezetői beosztásba kerülését javítsa, amivel a férfiak esélyeit automatikusan rontja?

..

Az emberi jogok egyike az az (elég gyakran, sajnos, be nem tartott) elv, hogy a dolgozók vezetőiket maguk választhatják. Ahol ezt az elvet betartják, általában férfitöbbség alakul ki a vezetők körében.

..

Ha pl. megkérdeznék a Demokratikus Koalíció tagságát, hogy Gyurcsány Ferencet vagy a feleségét szeretnék inkább elnöküknek, illetve, ezt a kérdést tennék fel az összes pártelnök (pl. Vona Gábor, Molnár Gyula, Juhász Péter, Bokros Lajos) esetében - valószínű, hogy a párttagok többsége inkább a férfira szavazna.

..

Vajon bizonyít-e ez bármit is a nők és a férfiak képességeivel kapcsolatban? Vagy a magyar állampolgárok gondolkodásával kapcsolatban?

..

Szerintem,annak, hogy több férfi kerül vezető beosztásba, az az egyik oka, hogy a férfiak több energiát áldoznak arra, hogy vezető beosztásba kerüljenek, illetve a munkájukra több időt tudnak áldozni.

S a munkaköri alkalmasság megállapításánál a munkaadók is, a választópolgárok is figyelembe veszik azt, hogy a jelölt mekkora energiát (időt) hajlandó a betölteni kívánt funkcióra áldozni.

Kétségtelen, hogy a nők ebből a szempontból hátrányban vannak - a nők többsége (családalapítási okokból) kevesebb energiát (időt) hajlandó valamilyen munkakör ellátására fordítani.

..

Egyenrangúság nem azzal jönne létre, ha a nők kvótákkal jutnának olyan vezető beosztásokba, amelyekre az érintettek inkább a hasonló képességű, de több energiát erre áldozni képes férfi jelöltet választanák, hanem az, ha olyan vezető beosztásokat hozna létre a rendszer, amely beosztások kevesebb időt, energiát igényelnek, mint a mostaniak.

..

Tehát, ha lenne pl. egy vezérigazgatói pozíció, amely napi 8 órás munkaidőt igényel, akkor lenne mellette még egy másik vezetői ellenőri pozíció is, amely csak napi 6 órás munkaidőt igényel.    

..

Egy ilyen felosztásban eltűnne a nők komparatív hátránya.

..

Ha analógiát keresünk erre az elvre - akkor a közoktatás kiváló példa rá.

Annak köszönhetően, hogy a pedagógusok munkaideje a heti 40 órához képest akár részmunkaidőnek is tekinthető, tehát pl. napi 6 órásnak (figyelembe véve, hogy az órára való felkészülési idő egy részét férfi is, nő is egyaránt elszabotálhatja, azaz, a kötelező heti 24 órán túl a szabadidejéből 6 óránál többet nem áldoz az iskolára), egy nőnek nincs versenyhátránya a pedagógus állás betöltésénél.

Ez igaz az iskolaigazgatói állásokra is. Ha az iskola tanári kara mégis férfit választ igazgatónak, azt nem azért teszi, mert a női jelöltnek nem lenne elég energiája (ideje) a funkció ellátásához, hanem azért, mert a férfit alkalmasabbnak tartják.

..

Tehát, ha a feministák tényleg esélyegyenlőséget, egyenrangúságot szeretnének elérni a társadalomban, akkor azért kellene kampányolniuk, hogy minden embert kizárólag személyes tulajdonságai, tettei alaján ítéljenek meg - ne származása, vallása, neme alapján -, valamint azért, hogy ne csak teljes munkaidős vezetői állások legyenek, hanem részmunkaidős vezetői állások is, amelyeket a nők is képesek lennének a férfiakhoz hasonló idő- és energiaráfordítással ellátni.

Egyébként pedig minden elnyomás, hatalommal való visszaélés mérgezi a közösségi életet, a közbizalmat, függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak követik el.

Ezért a valódi megoldás a kultúrszocializmus, amelyben a közösség minden tagja hozzáférhet a közösség irányításához szükséges információkhoz, és ellenőrizheti vezetői tevékenységét.