1. A posztmodern megközelítés

Jean-Francois Lyotard abban látta a világhelyzet és a filozófia helyzetének lényegét, hogy a nagy narratívák (a korábbi világmagyarázatok) érvénytelenek, s ezt a véleményét azzal magyarázta, hogy eleve képtelenség áttekinteni a tudományokban és a tudományosnak nem tekinthető szférákban felhalmozódó ismereteket.

Jürgen Habermas kidolgozta a kommunikatív cselekvés, s azon belül az ideális beszédhelyzet elméletét, majd kijelentette, hogy mindezen ideáknak általános gyakorlati megvalósítása irreális - a gazdasági döntések összetettsége miatt.

Heller Ágnes idioszinkráziának nevezte azt, hogy a filozófia már nem iskolaalapító.

Richard Rorty szerint a filozófusok csak technikai problémákkal foglalkoznak a 2. vh. után.   

 Az előzőekben felsorolt, magukat posztmodernként minősítő vagy rájuk hivatkozó filozófusok szemléletének lényege: az interdiszciplináris népművelés mint közéleti funkció feladása - annak vélt összetettsége, nehézsége miatt.

S ezután mivel kellene foglalkozniuk a filozófusoknak? Se etikának, se jogelméletnek (politikának), se tudománynak, se művészetnek nem tekinthető filozofálással, azaz más “szakmákhoz” tartozókat nem érintő, nem érdeklő elmélkedésekkel - amelyekért pályázati pénzeket kaphatnak?

2. Hajdani és mai antitézisek

A posztmodern korszakot meg nem érő Antonio Gramsci és azt aggastyánként megérő Lukács György éppen ezt a megközelítést kifogásolták a burzsoá kultúrában, amely kultúrában a vallás és a tömegkultúra dominanciája szorítja ki a közéletből (a kultúrából) a totális realizmust és az organikus értelmiségi (azaz, az interdiszciplináris népművelés) funkcióját. Lukács György és Edmund Husserl éppen ezért az ismeretelméleti pesszimizmusért, redukcióért támadták a neokantiánusokat és a neopozitivistákat.

Azonban, a posztmodern korszakban hiányoznak a nyílt antitézisek!

Illetve, csak politikai antitézisek jelentkeznek - keresztény, konzervatív vagy nép-nemzeti fedőnévvel ellátott ideológiák, amelyek pl. a hippik túlzott kábítószer-fogyasztását célpontként kiszemelve határolódnak el a posztmodern szemlélettől és hirdetik a kétezer éves keresztény világnézet egyedüli érvényességét. Az iszlám is egy antitézise a posztmodernnek.

3. A felvilágosodás visszafordíthatósága

Az előbbiekben felvázolt alternatívák arra világítanak rá, hogy a felvilágosodásnak az a lényegi vonása, amely az ész győzelmébe vetett hitet jelenti, nemcsak meggyengült, hanem vissza is fordult. Azaz, nemcsak abban nem hisznek (egyes konzervatívok), hogy nem lehet továbbhaladni az ész győzelme és más eszmék (pl. szabadság, egyenlőség). felé, hanem abban sem, hogy egyáltalán érdemes volt eltávolodni a vallási dogmáktól. Tehát, az európai keresztény konzervatívok vagy keresztény fundamentalisták, lényegében az iszlám teokratikus állam felfogásával analóg nagy narratívával rendelkeznek. Amely narratíva éppen a felvilágosodást, a tanulást hibáztatja a társadalmi bajokért.

4. Hol került porszem a gépezetbe?

A felvilágosodás két fő irányban haladt: a vallásokat a magánéletbe visszaszorító szekularizáció és a vallásokat mint hamis ideológiákat megbélyegző történelmi materializmus (marxizmus) irányában. Az előző felszínesen kritizálta a vallásokat, nem tért ki azok káros (tudományellenes, népművelés-ellenes) törekvéseire - ennélfogva hagyta azokat a törekvéseit újratermelődni. A másik, a történelmi materializmus pedig túlzásba vitte az ideológiai harcot, amely túlzásokkal vallásellenes dogmatizmust, egy új inkvizíciót (ideológiai rendőrséget) működtetett.

Mivel az ember közösségi lény, s mint közösségi lény, tudásának nagy része a mások iránti bizalomra épül, ki van téve annak a veszélynek, hogy tisztán látása, szellemi autonómiája amiatt torzul, hogy ő valamilyen közösséghez (egyházhoz, párthoz) tartozik. Ugyanis ezek az egyházak, pártok nemcsak azt várják el tagjaiktól, hogy az ő tanításukat meghallgassák, hanem azt is, hogy egyes alternatív tanításoktól látatlanban elzárkózzanak. Hűséget várnak el - hűbéri viszonyt. A zárt társadalomnak, a dogmatizmusnak tehát ma is akadnak hívei, akik újratermelik, sőt, alkalomadtán, növelik saját táborukat, a társadalom egészéhez viszonyított arányukat, azaz, hegemóniájukat. Ezt visszafejlődésnek is tekinthetjük.

Az interdiszciplináris népművelés, tehát, a kulturális szolidaritás (az organikus értelmiségi funkciója) a visszafejlődés elleni immunitást teremthetné meg. Azaz, nem abban az értelemben igaz a posztmodern felfogás, hogy azért nincs szellemi-erkölcsi fejlődés, mert eleve lehetetlen lenne, hanem abban az értelemben igaz, hogy a két tábor (a tanulás hívei és ellenfelei) egymás elleni harca soha nem ér véget. Mint ahogyan a gyomnövények bármelyik évben elhatalmasodhatnak a haszonnövények fölött - ugyanúgy a felvilágosodás ellenzői is többségbe kerülhetnek a társadalomban, ha a közösség nem tartja karban a szellemi frissességét, azaz, ha nem látja el az interdiszciplináris népművelői funkciót.              

A szellemi autonómiának kognitív előfeltételei vannak. Konkrétan, arra van szükség, hogy az emberek elegendő információval, valamint a kommunikáció nyelvének (a szakzsargonnak) az ismeretével rendelkezzenek, hogy saját belátásuk révén ne kényszerüljenek tekintélyuralmi megoldásokra, tehát arra, hogy tudományos érveket ne megértés, hanem mások nagyobb tekintélye miatt fogadjanak el. Tulajdonképpen, ezen a téren maga a tudományos intézményrendszer ösztönöz a szellemi autonómia feladására - azzal, hogy tudományos fokozatokat létrehozván fölkínálja, természetesnek tekinti a tekintélyuralomnak való alárendelődést - a valódi szellemi autonómia, a párbeszéd iránti igény folyamatos fenntartása helyett.